Katonai Rózsa

Gerincjóga, Stresszoldó Jóga, Astanga

A jógával mi úgy kezdtük egyetemista koromban, hogy közösséget kerestem; azzal a céllal, hogy egy új élethelyzetben otthonosan érezzem magam, és hogy a fővárosban is legyen valami rendszer az életemben. Egyedül valószínűleg nem mentem volna el gyakorolni - ehhez kellettek a barátok. Ugyanis semmit nem tudtam a jógáról akkoriban, de egy barátnőm kimondottan jógaórát keresett, szóval néhányan hozzácsapódtunk. Rögtön megtetszett. De ne úgy képzeld el, hogy akkor utána minden nap gyakoroltam, korlátlan havi bérlettel. Korántsem. A jógával szövevényes volt a kapcsolatom, hullámzó és nagyon változó; mindig mást tudtunk egymásnak nyújtani, és volt olyan időszak is, hogy csendben ignoráltuk egymást.

Ahogy formálódtam, ami részben magának a gyakorlásnak köszönhető; és ezzel egyidőben ahogy a gyakorlásom is formálódott (ebben pedig nekem is volt némi szerepem, természetesen), és változtam, valahogy a változások ellenére mindig megmaradtunk egymásnak – volt olyan időszak is, hogy egyáltalán nem kerestem közösséget, kizárólag egyedül gyakoroltam, és csak a jóga volt a biztos pont számomra. Ez a kapcsolat kiállt sok próbát, és megmaradt – most már biztos vagyok benne, hogy meg is marad. Mióta lehetőségem nyílt oktatni - konkrétan, mikor az első tanárom, Takácsy Gábor megkért, hogy helyettesítsem 2013 telén -, ebben még inkább biztos vagyok, mert ahogy elkezdődik az óra, megszűnik minden egyéb. Olyankor nem fáj semmi: volt már, hogy a lázat sem éreztem (utána a villamoson annál inkább, mert influenza volt). Nem is lelkesít más történés ekkor, sem szép emlék - az áramlatzónában tényleg csak az óra jelene tölt be. Az elmúlt időszakban úgy alakult, hogy megint közösséget kerestem – úgy tűnik, megtaláltam.